2017. július 1., szombat

Őrült spanyol... ;)

Ez egy "no comment" bejegyzés az Arte Reina Sofía múzeumban tett látogatás kapcsán. Az "idézetek" nem ott találhatók.

Míró (1893-1983)


















Dalí (1904-1989)



Picasso (1881-1973)






















Guernica

(egy abszolút szubjektív bejegyzés)

Ez a Picasso nagy falat... A XX. század egyik legismertebb, legkedveltebb művésze. Özönlenek az emberek a kiállításaira. Ez a jelenség számomra olyan, mint Mona Lisa mosolya – egy rejtély :) Hiszen Picasso képei nem „kellemesek”, nem egyértelműek: nem adják magukat könnyen. Vagy legalábbis nekem… Néhány festményétől eltekintve, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, érzelmileg nem jutok közelebb. 

A legutóbbi kiállításán megállapítottam, hogy Picasso leginkább azt festette (festhette?) meg, amit gondolt a festménye tárgyáról. Tehát nem az előtte modellt ülő nőt, lila ruhában, hanem mindazt, amit a lila ruhában előtte ülő nő mindennel együtt kiváltott belőle. 

Most az jutott eszembe, hogy Picassot egyszerre lehetne párhuzamba és ellentétbe állítani az impresszionistákkal. Mintha mind Picasso, mind az impresszionisták atomjaira bontanák az "alany", majd...  
az impresszionisták az eredetivel semmilyen kapcsolatban nem lévő részletekből létrehoznának az eredetivel meghökkentően azonos látványt. 
Picasso pedig az eredeti összes alkatrészéből rekreál valamit, aminek az eredetihez ránézésre (!) semmi köze :). 
De mindkét alkotási folyamatnak alapja a részletekbe menő megfigyelés, elemzés. Az impresszionista kikapcsolja azt, hogy mit gondol (pl. hogy az ég kék), és azt festi le, amit mit lát (tehát, hogy mondjuk lila). Picasso pedig kikapcsolja, hogy mit lát, és a benne keletkező érzést, gondolatot festi le. 

Guernica 


Guernica a spanyol polgárháború idején Franco tábornokot támogató németek és olaszok által lebombázott spanyol település. 
Az akcióban huszonnégy bombázógép vett részt. A bombázók első hulláma délután fél ötkor érkezett Guernica fölé, az ötödik és utolsó hullám pedig két órával később. A támadás során a németek nemcsak bombákat dobtak le, hanem géppuskatűzzel árasztották el a városból kivezető utakat is. A légitámadásban az épületek tíz százaléka semmisült meg, de az erős szél következtében a tűz átterjedt a zömmel faszerkezetű többi házra is. Mire a lángokat sikerült megfékezni, Guernica kétharmada elpusztult. Az áldozatok számáról a vita ma is tart. A város anyakönyvébe 126 halott nevét jegyezték fel, de a valós szám 400-500 lehet. 

Picasso a köztársasági kormány felkérésére festette meg a tragédiát. Művét 1937-ben a párizsi világkiállításon mutattak be, majd Londonba vitték. A polgárháború 1939-es befejeződése után a festmény a művész kérésére New Yorkba, a Modern Művészetek Múzeumába került, majd a francóista diktatúra bukása után 1981-ben tért haza Spanyolországba.

A Guernica elleni támadást a történelem első terrorbombázásaként tartják számon, amelyet a második világháborúban számos hasonló követett. Guernica jelkép lett, az értelmetlen és embertelen agresszió, a szenvedés és a pusztítás szimbóluma. (Forrás: mult-kor.hu)



Szóval Guernica. Madridban járva muszáj volt megnéznem. 


Iszonyú nehéz írni róla. Valahogy muszáj, de nehéz. Mert elmaradt a hatás. 
Pedig ez az egész történet hátborzongató. 
Nem tudom, hogy azért-e nem éreztem semmit az eredetit meglátva, mert nem vagyok "egy hullámhosszon" Picassóval, vagy mert annyira emblematikus a festmény, hogy észrevétlenül elhasználódott. Azt hittem a kiállítást felépítik annyira, hogy más fényben lássam ezt a fekete-fehér remekművet, de nem. Meglepett mennyire nem hat rám az eredeti. Igazából ugyanolyan volt, mintha digitális verzióban látnám. Próbáltam közelebbről, távolabbról, de nem.

A kiállítás legérdekesebb része talán az a fotósorozat volt, ami megmutatta, hogy Picasso hogyan festette a Guernicát. Eszembe nem jutott volna, hogy így készül egy (Picasso) festmény ;). Megrajzolta (7.77 m x3.49 m), és mint egy kifestőkönyvet kitöltötte „színekkel”. 



Erről itthon utólag a monitoron visszanézve, az jutott eszembe, hogy talán az első lépésnek tekinthetjük a digitális művészet felé. A forma és a szín mindent visszaad. 


(Csak hogy mennyire piszkál a dolog: Egy Caravaggiot, még ha egy csendélet is, nem tudok otthagyni, azt érzem, hogy fizikailag hat rám a kép, vegetatív módon, emelkedik a pulzusom, stb. Schiele-re csak még egyszer vissza kell néznem, mielőtt…, még Dali előtt is 10 perceket tudok állni, pedig az ő képei is „nyomdatechnikára emlékeztetően” kidolgozottak…Nem értem...)


És zárásul lássunk itt még egy szabad asszociációt: 

Goya, Harc a mamelukok ellen 

2017. június 21., szerda

Jákob álma, az én álmom...

Jákob álma:
„És jutott egy helyre, ahol meghált, mivelhogy a nap lement. Vett egyet annak a helynek kövei közül, és feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Íme egy létra volt a földön felállítva, melynek teteje az eget érte, és az Isten angyalai fel- és alájártak azon. És az Úr állt azon, és szólt:
- Én vagyok az Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak (= utódaidnak). És a te magod olyan lesz, mint a földnek pora, és terjeszkedsz nyugatra és keletre, északra és délre, és tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És ímé, én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova mész, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit néked mondtam” (I.Móz. 28:11-15).

Az én álmom:
Rövidebb: eljutni a Pradoba (Madrid) :)

A festmény Ribera: Jákob álma

Riberát bár névről ismertem, nem állt úgy igazán közel a szívemhez. Eddig :) 

"Tisztességes" kis festmény egyébként: pontosabban egész nagy. Harmonikus látvány, bibliai téma, kiegyensúlyozott színek, szépen kidolgozott formák. Egy "átlagos" festmény. Szép felhő. Sárgás-fehér, helyenként rózsaszínnel árnyalva. 

Persze mivel a könyvekből ismertem, közelebb mentem és el is olvastam a kis infó táblát, ami a fenti bibliai történetet ismertette röviden.

És akkor!!! Egyszercsak nem csak Jákob látta meg az angyalokat, hanem én is! Hihetetlen, de a felhő bidres-bodros kis habjaiban angyalok rajzolódtak ki. De amíg nem tudod, nem látod! Döbbenetes. (A Prado honlapján meg tudod nézni)
És ez az, amin mindig el tudok ámulni. 378 éve volt egy fickó, aki ezt az egészen zseniális ábrázolást kitalálta... Mert hogy számítógéppel már mit meg nem lehet oldani, az egy dolog, de hogy olajjal, vászonra, ecsettel... Kalapot le! :)

2012. november 3., szombat

MoMA - Jackson POLLOCK




Ezt a festményt is láttam. Vagy egy másik ilyet. És megint itt a kérdés: ez művészet? Mitől az? Ezek a modern képek mindig zavarba hoznak. Persze ettől még tetszik. 

Itt egy néhány sor abból a cikkből amit találtam Pollockról:
"A Manhattan művésznegyedéből Long Island vidéki környezetébe telepedett Jackson Pollockot (1912-1956) az absztrakt expresszionista festészet programadójaként tartja számon a művészettörténet. Az 1940-es években kibontakozott iskola az első olyan irányzat volt a modern amerikai festészetben, amely nemzetközi szinten is jelentős hatást fejtett ki. Pollock 1943 és 1952 közti alkotói szakaszában óriási méretű – néha közel tízméretes – vásznait a földre fektette és a festéket elhíresült „csurgatásos technikájával” (drip technique) vitte föl rájuk. A módszerrel olyan festményeket produkált, melyeknek nincs hagyományos értelemben vett teteje, alja, oldala vagy középpontja. Pollock festményeihez többen kerestek már értelmezési keretet a természet formavilágában és működési logikájában, de maga az alkotó sem idegenkedett az utóbbira célzó kijelentésektől. Richard Taylor, a University of Oregon fizikusának elmélete annyiban hoz újat, hogy szerinte a Long Island-i festő képein a természetben is – de nem kizárólag ott – fellelhető fraktálok, azaz önhasonló alakzatok figyelhetők meg.A káosz-elmélet fogalomkészletéhez tartozó fraktálok olyan mintázatok, melyek saját magukon belül, alacsonyabb szerveződési szinteken is megismétlődnek. A fogalmat Benoît Mandelbrot lengyel származású matematikus 1975-ben dolgozta ki." (forrás)

Érdekes, hogy a görögök is a természetben fellelhető matematikai arányokhoz kötötték a szép fogalmát...  De lehet, hogy mindössze én vagyok a matematika "megszállottja"...

"A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát"




New Yorkban jártam. Alig tudtam választani a sok látnivaló közül, hiszen a filmeken keresztül az ember szinte New York minden utcasarkát ismeri… De két dolog biztos volt: a MoMA (Museum of Modern Arts) és a Met (Metropolitan Museum of Arts). Sajnos nem jutott rá annyi időm, mint szerettem volna, de végre láttam életem első Modigliani-ját eredetiben. És láttam Picasso Avignoni kisasszonyait… 
Kérdezte valaki, hogy miért annyira fontos nekem ezeket eredetiben látni. Jó kérdés, miért? Talán mert így én is műgyűjtő lehetek egy kicsit :) Virtuális. Ha nem is vihetem haza, az enyém. Néhány Renoir, Monet, és most már Modigliani is.
 






Találtam egy jó idézetet: „Egy jó festmény mindig olyan volt nekem, mint egy barát. Társaságot nyújt, megnyugvást és inspirációt.” Igen. Amikor felfedezek egy ismert és általam kedvelt festményt egy múzeum falán, az első gondolatom valahol mindig az, hogy: Szia, már kerestelek…   

2010. november 7., vasárnap

Le Corbusier "udvari" fotósa

Nagyon szeretek fényképezni, főleg épületeket. Ennek ellenére a fotót, mint műfajt igazából nem szeretem. Persze vannak nagyon hatásos képek, néha elmegyek fotókiállításokra is (értsd: world press...), de valahogy mégsem... Lehet, hogy azért, mert eddig (szégyen, de) nem hallottam Lucien Hervéről, pontosabban nem láttam még a képeit. 

Nemrégiben ezt is pótoltam, s ledöbbentem, hogy van valaki, ráadásul magyar - persze pont itthon nem annyira ismert, de egyébként  világhírű - fotós, aki kedvenc témámat hivatásszerűen, művészi szinten örökítette meg az élete során. 

Hervé 1949-ben ismerkedett meg Le Corbusier-vel,  akinek 1949 és 1965 között „házi fényképésze” lett. Hervé mintegy félmillió fényképéből 18 ezer foglalkozik az építész műveivel, aki – saját állítása szerint – Hervé képei révén olyan részleteket, látásmódot is fel tudott fedezni épületeiben, melyekre ő maga nem is gondolt.

A mai kép: Le Corbusier keze

 


Szintén a Szépművészetiben láttam, és rögtön megfogott. Mennyire egyszerű mégis mennyire  összetett. Egyrészt tetszik a játék a kontrasztokkal: a "gömbölyű" kő és a szögletes épületrészlet, a hideg anyag és az emberi kéz melege, a természet az ablakon túl és az épületen belül, fények és árnyékok, az "öltönyös" és a  "munkás" kéz... Másrészt tetszik a forma, a téma. Egyszerre van jelen az alkotó, anyag és az alkotás,  a kép központi témája a művész maga: a két keze munkája. Lehet, hogy ez mind belemagyarázás, de rám ez első ránézésre így hatott... Szóval tetszik. Ha nem is az én műfajom, de most már van kedvenc művészfotóm...

2010. október 31., vasárnap

Vázlatok, grafikák

Nem szeretem, amikor meghirdetnek egy komoly kiállítást - pl. "Dali Budapesten"-, majd ott vázlatok, grafikák kerülnek bemutatásra. Bár valamennyire megszoktam már, hogy azért a Louvre teljes anyagát nem tudják nálunk egy az egyben bemutatni... Amikor hallottam a bécsi szecessziós kiállításról, rögtön tudtam, hogy valami ilyesmiről lesz szó, s valóban: néhány Klimt festmény, néhány kortárs, de nem igazán ismert művek - eltekintve magától a Nuda Veritastól. (Jó, komoly művészettörténészek biztos nem adnának nekem ebben igazat, de...)

És akkor itt jön a DE. Klimt vázlatai, tanulmányrajzai megérnek, legalábbis nekem, egy kiállítást. Klimt átjön ezeken az "egyszerű" vonalakon. Megadja azt az élményt, hogy ott van. Azt a fajta élményt, amikor az ember még másnap reggel félálomban is érzi, hogy de jó volt. De jó volt látni a grafit nyomát a sárga csomagolópapíron. Két dolog jutott eszembe. Milyen érdekes, hogy Klimt nagyon sokat dolgozott aranyszínű festékkel - pedig a grafit is visszaadja a szecessziós érzést. A másik pedig, hogy vajon másik kedvencem, Caravaggio ilyen típusú tanulmányai miért nem érződnek ilyen erősnek? Vajon ennyire számít, hogy ki hogyan kommunikál? Vonalakkal-e vagy színekkel? A chiaroscuro vázlatosan nem hatásos?


Szintén nagy élmény volt, hogy a festményekből ugyan nem, de ezekből a vázlatokból egyértelműen látszottak, hogy Schiele Klimt vonalaiból indult ki. Egyikre-másikra simán azt mondtam volna, hogy ezek az ő alkotásai. Így volt nekem ez a kiállítás három az egyben: Klimt, Schiele... és bár erőltetettnek tűnik, nekem Mucha is lépésről-lépésre eszembe jutott.

A kiállítás utolsó termében volt egy Munch is. Érdekes volt a kapcsolódása.