Ez az, amit először láttam, amikor beléptem 2003-ban az Europalia.Italia egyik kiállítására. A kiállítás címe is "művészi" volt: La Venus dévoilée, les secrets d'une oeuvre exceptionnelle du Titien (A leleplezett Vénusz: Tiziano egy különleges művének titkai). Ha jól tudom Umberto Ecco elgondolása alapján.
A festményt nem tartottam különlegesnek - tipikus tizenkettő egy tucat egy nevesebb múzeumban (bocsánat). Majd a kép előtt elhaladva balra beléptünk egy terembe, ahol különböző reprodukciók voltak és egy videovetítés arról, hogy milyen előzményei és milyen utánzói voltak Tiziano Urbinoi Vénuszának. Majd tovább haladtam, újabb terem: a szinek jelentése, a vörös szín ára, az ékszerek jelentősége, a frizura, a háttér alakok, a virágok, drapériák, stb...Érdekes dolgokat ismertettek. Majd mikor az ember kezdett belelendülni, egyszer csak, a körbefutó termek után, újra ott álltama festmény előtt. WOW! Ez aztán gyönyörű!
Igen, a festészenek is saját nyelve van, s ha tudjuk olvasni, teljesen mást láthatunk. És eszembe jut a kérdés. A kép magáért beszél? Vagy Arany Jánosnak tulajdonított szavakkal élve: Gondolta a fene? Mennyire kell elemezni, hogy mit akart mondani a művész, illetve mit mondott? Mindenestre biztos, szeretni igazán csak ismerve lehet. És hogy ellent mondjak magamnak (?) Tiziano festészetét nem nagyon ismerem, de ezt a festményét nagyon megszerettem azon a kiállításon.
És ez a festmény olyan szép.
1 megjegyzés:
Ez az, a kép önmagában szép. Ez a művészet általi üdvözülés, az a többlet hogy meg lehet (kell) állni a kép előtt, mert szép. Nem tudom miért - azért mert érzem belülről. Nem is akarom megmagyarázni, csak érezni hogy ez jó.
Megjegyzés küldése