Én

Narcissus átváltozása. Sokféle gondolat rajzik ezzel a képpel kapcsolatosan a fejemben. Bár Dalíért (már) nem nagyon rajongok, ezt a festményét kedvelem. Hogy a triviális részét letudjam az elején, azért is szeretem, mert szép. De ami jobban megfog az az, hogy egy egyszerű témát mennyire komplexen lehet értelmezni, visszaadni. 

A mitológiai Narcissus története közismert: a szép ifjú addig nézegette szerelmesen önmaga tükörképét a tó vízében, míg éhen és szomjan halt. Néztem, hogy például Caravaggionak is van egy Narcissus-os képe, egy víztükörben önmagát néző fiú. Nem magyarázza túl – mindenki tudja, miről van szó.  Dalí festményében a téma „feldolgozásának” egyedisége tetszik: ahogy inkább csak reflektál a történetre, a képen a már megkövült Narcissust látjuk. Illetve ugyanazon a képen megismétli a motívumot, amivel értelmezi a történetet: a kéz az ego szimbóluma, a hangyák a halálé, a tojás a születésé. Az én önzése önnön halálához és egyben valami új születéséhez vezet? A tojásból egy nárcisz bújik elő, mely a mitológia szerint a fiú halálának helyszínén bújt először ki a földből (született meg). Narcissusra végül is csak a virág utal, hiszen őt magát a képen nem látjuk.
És akkor Dalí személyes motívumairól még nem is beszéltünk, de ettől most el is tekintenék.

Ez talán belemagyarázás, de az jutott eszembe, hogy érdekes, hogy míg a középkor festői arra használták a mitológiát, hogy a tabunak számító testiséget ábrázolják, megismerjék a test (ábrázolásának) sajátosságait, addig Dalí a pszichoanalízis hajnalán egy olyan mitológiai alakot ábrázol, ami az önmagunk felé fordulást is jelképezhetné. (A nárcizmus szó egyébként Sigmund Freud találmánya.) Ezen a gondolatot követve szintén érdekesen értelmezhető a kép szimbólumrendszere. A túlzott önelemzés „megkövüléshez” vezethet, ha az ember a saját belső történéseit elébe helyezi a való életnek elfelejt élni. Másrészt, ha az ember az állandó mókuskerékből kiszállva megpróbálja jobban megérteni magát, az érzéseit, egy tudatosabb, érett személyiség megszületését teszi lehetővé.

Egyben érdekes üzenete lehet ennek a mitológiai történetnek a mai kor emberének is. A „mert megérdemled” filozófia, magunk kényeztetése, istenítése ugyanoda vezethet, ahova Narcissus végzete, lelkünk önmaga imádatában végül éhen hal. Akármennyire is hisszük, hogy csak az lesz a mienk, amit mi adunk meg magunknak, ha meg tudnánk feledkezni arról, hogy mi mindent érdemlünk meg és képesek lennénk mások felé fordulni, talán többet kapnánk, mint amennyit mi tudunk adni magunknak.