Vénuszttól Olympiáig

Igazából Giorgione és Tiziano Vénuszainak hasonlósága ihletett meg. De egyik festmény hozza a másikat...

Giorgione festményének utolsó részleteit Tiziano fejezte be. Majd 20 évre rá maga is festett egyet. De a két kép között nem csak a háttér a lényeges különbség. Sőt. A 16. században egyértelmű volt, hogy a női testet meztelenül csak mitológiai  álruhában lehet megjeleníteni. Ám Giogione Vénuszának fedetlensége nem ugyanaz, mint Tizianoé. Giorgione Vénusza ártatlan: álmában lessük meg. Ezzel szemben Tiziano Vénusza merészen a szemünkbe néz. Kihívó. Tiziano észrevétlenül, de feszegeti a határokat.  

 

Lássunk egy másfajta tabudöntögetés. Spanyolország, 17. század. A spanyol inkvizíció működése idején nem sok "akt" festmény készült. Ez itt Velazquez-é. Vénusz. Ha másképp nem lehet, legalább hátulról. 

Majd nézzünk egy "Vénuszt" 1800-ból. szintén Spanyolországból. Maja. Goya-tól.

Goya nyíltan provokálja a felvilágosulatlan spanyol közönséget a 19. század fordulóján. Sikerül is felháborodást kiváltania. Ruhát követelnek Majának. Goya meg is festi. Külön...

 

19. század közepe: Ingrés. Ismerős póz, azonban nem Vénusz. Valós nő. De legalább nem a közvetlen környezetből.  Keletről. Egy török háremből. Így még "elfogadható"... (1842)

Majd 20 évvel később. Canabel. Kifejezetten erotikus, de újra Vénusz. Nagyon népszerű a konzervatív párizsi Salon-ban.

(Mennyire hasonlít Ingrés háremhölgyére.)

Még mindig 1860-as évek, de végre megérkezett a hús-vér nő - Manet: Olympia.

Nem Vénusz, nem távoli kultúra szülötte. Egy kortárs prostituált. Kvázi "fekete-fehérben". A sötét háttérből egyértelműen kiemelve. Nem alszik, nem kihívó, nem hátulról ábrázolva, nem selymekkel elfedve. Teljes természetességgel. A testét nyíltan megmutató nő.

És nem tudom megmondani miért, de a papucs még elevenebbé teszi az egész jelenetet.

Szóval ezért szeretem a művészettörténetet. Egymást "másolva" fejlődik az "ábrázolás". Persze egy-egy kép is lehet élmény. De tematikusan áttekintve minden festményben van egy kis plusz. 

Tiziano forever

Botticellitől Tizianoig: nagyon tetszett. Főleg Tiziano. Nem akarok arról irkálni, hogy mennyire "megelőzte" korát. Lehet tudni, hogy zseni volt. A lényeg, hogy fantasztikus élőben látni ezeket a festményeket. Főleg a Jézus és a jó latort!

 

A művészet nyelve

Ez az, amit először láttam, amikor beléptem 2003-ban az Europalia.Italia egyik kiállítására. A kiállítás címe is "művészi" volt: La Venus dévoilée, les secrets d'une oeuvre exceptionnelle du Titien (A leleplezett Vénusz: Tiziano egy különleges művének titkai). Ha jól tudom Umberto Ecco elgondolása alapján.

A festményt nem tartottam különlegesnek - tipikus tizenkettő egy tucat egy nevesebb múzeumban (bocsánat). Majd a kép előtt elhaladva balra beléptünk egy terembe, ahol különböző reprodukciók voltak és egy videovetítés arról, hogy milyen előzményei és milyen utánzói voltak Tiziano Urbinoi Vénuszának. Majd tovább haladtam, újabb terem: a szinek jelentése, a vörös szín ára, az ékszerek jelentősége, a frizura, a háttér alakok, a virágok, drapériák, stb...Érdekes dolgokat ismertettek. Majd mikor az ember kezdett belelendülni, egyszer csak, a körbefutó termek után, újra ott álltama  festmény előtt. WOW! Ez aztán gyönyörű!

Igen, a festészenek is saját nyelve van, s ha tudjuk olvasni, teljesen mást láthatunk. És eszembe jut a kérdés. A kép magáért beszél? Vagy Arany Jánosnak tulajdonított szavakkal élve: Gondolta a fene? Mennyire kell elemezni, hogy mit akart mondani a művész, illetve mit mondott? Mindenestre biztos, szeretni igazán csak ismerve lehet. És hogy ellent mondjak magamnak (?) Tiziano festészetét nem nagyon ismerem, de ezt a festményét nagyon megszerettem azon a kiállításon. 

És ez a festmény olyan szép.