Ne tessék olyan közel menni!

Mi az egyetlen dolog, amit hallunk egy teremőrtől a múzeumban? Ne tessék olyan közel menni a képhez! És mit mond a tárlatvezető? Jöjjenek egy kicsit közelebb és nézzék meg a részleteket. És mire ügyel egy kiállításszervező? Hogy a kép jól érvényesüljön: jól meg legyen világítva, megfelelő társaságban legyen elhelyezve, legyen elegendő helye, hogy érvényesüljön.

És tényleg fontos az elrendezés, különben nem jöttem volna rá arra, hogy a legutóbbi kiállítás, igen, a szépművészetiben, 1 cm-ről adja a legnagyobb élményt. Nagyon jó a koncepciója a mostani Degastól Picassoig kiállításnak. A klasszikus iskolától elvezet minket a modern művészetekig, a realizmuson, impresszionizmuson, a poszt-impresszionzmuson és vadakon át. Jól bemutatja, hogy miért s hogyan alakult ki a modern  művészet. 

Szépen végighallgattam az okosságokat a tárlatvezetésen, majd visszaosontam, s kicsit élveztem Courbet, Monet, Renoir és Cézanne intim közelségét még egy kicsit egyedül. A legmegdöbbentőbb, vagy inkább ébresztő hatása Gauguin-nek volt. Azt hiszem "őt" még nem láttam közelről. Nyomtatott verzióban is látszik, hogy a festményei "tapintása" kicsit más. Nem nagyon érzékelni a festettséget, nem látni a vonásokat.  Nagyon jó volt élőben is látni, hogy mégis hogy van ez. És hogy mitől jó egy jól szervezett kiállítás? Gauguin szobatársa Van Gogh volt. Egy láthatatlan ecsetkezelés és egy nagyon látványos. És amikor erre rájöttem,  végigfuttattam magamban a látottakat. 

A kiállítás a klasszikus festészettel indult. Ha megnézünk egy Gerome-ot, látjuk, hogy nem látjuk - a festő arra törekedett (többek közt), hogy annyira tökéletes legyen a kép, hogy az ecsetvonások ne látszódjanak. Majd ha tovább haladunk a Realizmus szekció felé, ott találjuk Courbet-t. Az ember szeretné megérinteni ezt a csodálatos domborművet, ami tele van festékkel, annyira, ha tényleg közel megyünk, nem is érzékeljük, hogy mi a kép témája, csak a vadul felhordott olajfesték "rögöket". 

A következő figyelemre méltó ecsetvonások Monetnál találhatók. Az embert lenyűgözi, ahogy a sárgákkal megfesti a zöldeket, és a kékkel a feketéket, a kis vonalkákkal az ember szemére és lelkére is ható gyönyörű egészet. És persze nem kell messzire menni, következik Renoir, akinek az ecsetkezelésének lágysága hihetetlen. (Óda, óda, óda.)

A poszt-impresszionistáknál Cézanne az első. És kezdem sajnálni, hogy milyen paradox  a helyzet: az ember elkezdi nézegetni a festményeket, ha szerencséje van eljut nagy múzeumokba, ahol nagyszerű festményeket nézhet meg. Egyes darabok maradandó élményt nyújtanak, mások pedig csak később érnek be. Ilyen Cézanne is, illetve nem tudom, hogy ilyen-e. Hat éve volt szerencsém Párizs mindhárom nagy századfordulós/impresszionista gyűjteményét megnézni, s nem tudom, hogy láttam-e Cézanne-t. Pedig ha most láthatnám, tudom, hogy teljesen más élmény lenne. De így is háromhoz volt szerencsém, és ebből az egyik a St. Victoire hegyes témakör darabja volt, aminek nagyon örültem. És akkor fedeztem fel azt, amit egy "repro"-n nem látni, Cézanne kis téglalapjait. Nem mondom, hogy mozaikszerűen festette egymás mellé a színeket, de határozottan látszottak a kis színes téglalapok. Milyen érdekesen vetíti előre a kubizmust. Mert a tárlatvezetésen ez is elhangzott, hogy Cézanne ábrázolásmódja, formái már előfutárnak tekinthetők.

Cézanne után érkezett Gauguin és Van Gogh, majd a nabis-k és a fauve-ok. Illetve Van Gogh-t és Gauguin-t felcserélném. Ugyanis érdekes, hogy a klasszikus iskola után a realisták, impresszionisták, poszt-impresszionisták mintegy "kiléptek" a vászonból, és a modernek újra "egysíkúvá" váltak. Sajnos neveket nem tudok mondani, mert annyira nem ismertem ezeket a képeket, de ha tovább haladunk, például  Matisse, Picasso képei is "leegyszerűsödnek". Matisse szerint csak színekkel,  Picasso szerint csak formákkal bármit el lehet mondani. És  az egyszerűségükben itt nem az értékükre akarok utalni, hanem inkább arra, hogy milyen érdekes, hogy a klasszikus iskola ellen lázadva egyfajta különleges ecsetkezeléssel lépnek tovább a művészek, majd egy totálisan megváltozott látványvilággal újra visszaérnek egyes művészek a nagyon finoman eldolgozott részletekhez. 

Szóval így lehet két kiállítást adni egy jegy áráért. Újra csak azt tudom mondani, hogy köszönöm Szépművészeti!