Guernica

(egy abszolút szubjektív bejegyzés)

Ez a Picasso nagy falat... A XX. század egyik legismertebb, legkedveltebb művésze. Özönlenek az emberek a kiállításaira. Ez a jelenség számomra olyan, mint Mona Lisa mosolya – egy rejtély :) Hiszen Picasso képei nem „kellemesek”, nem egyértelműek: nem adják magukat könnyen. Vagy legalábbis nekem… Néhány festményétől eltekintve, egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, érzelmileg nem jutok közelebb. 

A legutóbbi kiállításán megállapítottam, hogy Picasso leginkább azt festette (festhette?) meg, amit gondolt a festménye tárgyáról. Tehát nem az előtte modellt ülő nőt, lila ruhában, hanem mindazt, amit a lila ruhában előtte ülő nő mindennel együtt kiváltott belőle. 

Most az jutott eszembe, hogy Picassot egyszerre lehetne párhuzamba és ellentétbe állítani az impresszionistákkal. Mintha mind Picasso, mind az impresszionisták atomjaira bontanák az "alany", majd...  

az impresszionisták az eredetivel semmilyen kapcsolatban nem lévő részletekből létrehoznának az eredetivel meghökkentően azonos látványt. 

Picasso pedig az eredeti összes alkatrészéből rekreál valamit, aminek az eredetihez ránézésre (!) semmi köze :). 

De mindkét alkotási folyamatnak alapja a részletekbe menő megfigyelés, elemzés. Az impresszionista kikapcsolja azt, hogy mit gondol (pl. hogy az ég kék), és azt festi le, amit mit lát (tehát, hogy mondjuk lila). Picasso pedig kikapcsolja, hogy mit lát, és a benne keletkező érzést, gondolatot festi le. 

Guernica 

Guernica a spanyol polgárháború idején Franco tábornokot támogató németek és olaszok által lebombázott spanyol település. 

Az akcióban huszonnégy bombázógép vett részt. A bombázók első hulláma délután fél ötkor érkezett Guernica fölé, az ötödik és utolsó hullám pedig két órával később. A támadás során a németek nemcsak bombákat dobtak le, hanem géppuskatűzzel árasztották el a városból kivezető utakat is. A légitámadásban az épületek tíz százaléka semmisült meg, de az erős szél következtében a tűz átterjedt a zömmel faszerkezetű többi házra is. Mire a lángokat sikerült megfékezni, Guernica kétharmada elpusztult. Az áldozatok számáról a vita ma is tart. A város anyakönyvébe 126 halott nevét jegyezték fel, de a valós szám 400-500 lehet. 

Picasso a köztársasági kormány felkérésére festette meg a tragédiát. Művét 1937-ben a párizsi világkiállításon mutattak be, majd Londonba vitték. A polgárháború 1939-es befejeződése után a festmény a művész kérésére New Yorkba, a Modern Művészetek Múzeumába került, majd a francóista diktatúra bukása után 1981-ben tért haza Spanyolországba.

A Guernica elleni támadást a történelem első terrorbombázásaként tartják számon, amelyet a második világháborúban számos hasonló követett. Guernica jelkép lett, az értelmetlen és embertelen agresszió, a szenvedés és a pusztítás szimbóluma. (Forrás: mult-kor.hu)

Szóval Guernica. Madridban járva muszáj volt megnéznem. 

Iszonyú nehéz írni róla. Valahogy muszáj, de nehéz. Mert elmaradt a hatás. 

Pedig ez az egész történet hátborzongató. 

Nem tudom, hogy azért-e nem éreztem semmit az eredetit meglátva, mert nem vagyok "egy hullámhosszon" Picassóval, vagy mert annyira emblematikus a festmény, hogy észrevétlenül elhasználódott. Azt hittem a kiállítást felépítik annyira, hogy más fényben lássam ezt a fekete-fehér remekművet, de nem. Meglepett mennyire nem hat rám az eredeti. Igazából ugyanolyan volt, mintha digitális verzióban látnám. Próbáltam közelebbről, távolabbról, de nem.

A kiállítás legérdekesebb része talán az a fotósorozat volt, ami megmutatta, hogy Picasso hogyan festette a Guernicát. Eszembe nem jutott volna, hogy így készül egy (Picasso) festmény ;). Megrajzolta (7.77 m x3.49 m), és mint egy kifestőkönyvet kitöltötte „színekkel”. 

Erről itthon utólag a monitoron visszanézve, az jutott eszembe, hogy talán az első lépésnek tekinthetjük a digitális művészet felé. A forma és a szín mindent visszaad. 

(Csak hogy mennyire piszkál a dolog: Egy Caravaggiot, még ha egy csendélet is, nem tudok otthagyni, azt érzem, hogy fizikailag hat rám a kép, vegetatív módon, emelkedik a pulzusom, stb. Schiele-re csak még egyszer vissza kell néznem, mielőtt…, még Dali előtt is 10 perceket tudok állni, pedig az ő képei is „nyomdatechnikára emlékeztetően” kidolgozottak…Nem értem...)

És zárásul lássunk itt még egy szabad asszociációt: 

Goya, Harc a mamelukok ellen