Szobor. Na jó, attól nem művészet. Alkotója? Nem tudom. Mondanivalója művészi? Inkább filozófiai. Ami miatt ideillik, az a rám gyakorolt hatása. Valahogy a bőröm alatt van. Mint a többi "idézett" festmény. Mindig is szerettem volna egy ilyen szobrot, de sose mertem hazavinni, ki tudja mi minden olyat jelképez, amit nem tudok, amivel nem akarnék egy fedél alatt élni. De ha maradunk annál, hogy Siva a pusztítás és megújítás (teremtés) istene, akkor vehetjük úgy is, hogy együttélek vele anélkül is, hogy jelen lenne fizikai valójában. Érdekes egy ábrázolás. Többszázszor láttam, de nem tudom megjegyezni - mintha maga a szobor is mindig újraszületne. Van benne valami finomság, mintha nem is a pusztulást idézné, mintha az állandó változás nem is lenne fájdalmas. Nem filozófia alapon vonzódom hozzá, de mégis közel áll hozzám. Szeretem a változást, szeretem az újat, lehet, hogy talán ezt éreztem meg benne. Talán a belsőm ráhangolódott a szobor által hordozott jelentésre, ezért tetszett meg annyira. Ennek ellenére a változás mindig fájdalmas is. Elgondolkodom, hogy ha talán "közelebb engedném magamhoz" Sivát, talán jobban el tudnám fogadni a pusztítása értelmét is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése