Dekadens erotika

Gustav Klimt. Ő is olyan festő, akitől nehéz egy képet kiemelni. Zavarbaejtő, hogy szinte csak nőt festett, melyik nőt válasszam én, nőként? Tájképet? Nem azok a legjobbak. Mi is vonzó Klimt művészetében? A mintái, az arany, a .... Mi is? Bevallom, elolvastam a Taschen könyvet, hátha jobban meg tudom fogalmazni, hogy miért tetszik. Most már jobban érzem Klimtet, de leírni még mindig nem tudom.

Amit megtudtam róla, hogy a szecesszió vezéregyénisége, szembefordult az "Akadémiával", képes volt többször megújulni. Nagy "szaktudással" rendelkezett, alaptémája a nő és a halál, az élet körforgása. Érdekes módon ugyanaz foglalkoztatta mint minden kortársát, mégis képei rendszeresen váltottak ki közfelháborodást. Míg más képei, portréi nagy népszerűségnek örvendtek: elismert festő volt a maga korában is.

Jellegzetes motívumai a spirálok, "szemek", szimbolikus pete- és ondósejtek, melyek képei ornamentális részleteiben rendszeresen jelen vannak. Legismertebb képeinek főszereplője az ún. femme fatale, a végzet asszonya. Ilyen a Judit I. és II. is.

A Judit képek a bibliai Judit és Holofernész történetet dolgozzák fel (ld. a Caravaggio képet), de a megszokottól eltérő szemszögből. Nőalakja nem az önfeláldozó, fennkölt hősnő, hanem a férfi felett gyakorolt hatalom és győzelem, a gyilkolás erotikáját élvező nő. Alakjában egyszerre ábrázolja kora két legizgalmasabbnak ítélt témáját: a szexualitást és a halált.

Természetesen ez a megközelítést nagy felháborodást váltott ki, így mikor megfestette a kép második verzióját, kortársai félreértésnek aposztrofálták a címet, és "kegyesen" Salome-nak hívták, amit jobban össze tudtak egyeztetni kényelmes erkölcsi attitűdjükkel.

A Judith II. még a Judit I-nél is erőteljesebben ábrázolja a hatalmát élvező, vad, érzéki, már majdnem hogy önkívületbe eső nőt.

Klimt művészetében kiemelt szerepe van az aranynak. Visszatérő eleme festményeinek, de eltérő jelentéstartalommal. Korai műveiben bizonyos elemek szakrális, mágikus jellegét hangsúlyozta, később a femme fatale szuggesztív erejét fokozta használatával. A kortárs művészetet szemlélve viszont rájött, hogy bizonyos szempontból az arany alkalmazása meg is köti a kezét: megakadályozza a mély, személyes érzelmek ábrázolásában, így későbbi képeiben az arany eltűnik.

Szeretnék még egy képet megmutatni. Ez a Danae. Danae a görög mitológiában az argoszi Akrisziosz király leánya, aki megtetszett Zeusznak, ezért aranyeső képében meglátogatta őt, és álmában megtermékenyítette: ebből a „nászból” született Perszeusz.

A kép ezt a pillanatot ábrázolja. Igazából az tetszik benne, hogy aki nem ismeri a mitológiai hátterét, annak szinte semmit sem mond a kép, az aranyzuhatag, aki viszont ismeri a történetet, annak provokálóan „szókimondó”. Az tetszik, hogy Klimt a szecesszió meghatározó alakjaként a művészet megújítására törekszik, „mégis” egy mitológiai témát választ, és egy teljesen újszerű hatást ér el vele – mert hát a közfelháborodás azért nem volt véletlen. Szemérmetlenül őszinte. Naturális. Emberi.

És a fent leírtakhoz még tegyük hozzá, hogy Klimt képei (szín- és formavilága) kifejezetten … szépek, kellemesek, vonzóak, megragadóak.

Most már többedszer jövök rá, hogy vannak olyan művészek, akiknek nem lehet egy-egy képét kiválasztani, mert a lényeg, a művészetének ereje képei sorozatából áll össze. Ilyen nekem Caravaggio, Klimt, Schiele. Talán ez az igazi művészet? Amikor nem tudja az ember, hogy mitől, csak valamiért nem tud szabadulni? Mert nézegeti a képeket, egyik sem az „igazi”, de összességében mégis nagyon-nagyon??